Emlékszel nyílván gyerekkorod azon pillanatára, mikor a tündérmesék, amiket mindig igaznak hittél azokról kiderült nem mások, mint puszta kitalációk. A mikulás nem mászik éjszaka be a kéményen keresztül a házba, hogy ajándékokkal tömje meg a zoknidat és a Jézuska se fog csengővel jelezni, hogy megjött az ajándék. Vagy valaki közli veled, hogy ők valójában nem léteznek, vagy te magad jössz rá szüleid furfangosságára, ahogy az orrod előtt csempészik be az ajándékokat. Rájössz, vannak dolgok, amik nem léteznek. Rájössz nem minden lehet valóság és nem minden válik azzá. Álmokat dédelgetsz, hogy aztán végignézd, miként törnek darabokra.

Jött egy férfi, aki iszonyat hasonlított a nagyapámra. Mint mikor szél söpör végig a tájon, felkapva mindent a földről, ő is így jött az életünkbe. Felkavart mindent. Udvarolt anyának, mutatta a pénzét, vidám harsány ember volt, aki megállás nélkül tudott vigyorogni. Mutatott egy életet, egy rég elfeledett gyerekkort, amit még manapság is visszasírok. Vissza, mert akkor voltam igazán boldog, minden csóróság ellenére. Nem jártam sok helyen, de mikor mentem bárhova is, mindig vidám és jó volt a hangulat. Nevetés, szeretet boldogság. Emlékszem gyerekkorom legszebb pillanataira.

Emlékeztettél a múltra és azt hittem, te vissza is hozod. Nincs több bánat és nyomor, csak vidámság és boldogság. Élmények, melyek később emlékké szelídülnek és jövő, ami szebbé válik. Hirtelen reménykedni kezdtem abban, hogy véget értek a rossz napok. Álomvilágba löktél minket. Egy olyan álomvilágba, melyből felkelni nehéz és fájdalmas volt.

Mondtad, mi vagyunk az igazi családod. De valójában nem. Mondtad, mi vagyunk a fontosak, de valójában nem. Mondtad, megadsz nekünk mindent amit szeretnénk. Nem lett igaz. A barátod, aki kiszipolyoz fontosabb. A testvéred, aki cserbenhagy fontosabb. Minden barátod fontosabb csak mi nem. Mi, akikről azt mondat a családod. Elvártad tőlünk régi vidéki módra, hogy várjunk rád, mint két nő, meleg étellel és puha ággyal. Legyünk békések és béketűrők, toleráljuk katyvaszos életed következményeit a pénzért cserébe. Elvártad, mi veled legyünk, de te nem voltál velünk. Ígérgettél fűt-fát, eget és csillagot, de még egy szimpla szülinapi látogatást se tudtál megtartani. Kifogásod az volt, hogy rádakaszkodtak. Nemet mondani bezzeg nem tudsz igaz? Lányodnak mondasz, de közben hátatfordítasz. És ez fáj. Még úgy is, hogy nem mutatom ki.

Szavak, melyeket nem követnek tettek, és tettek, melyek ellentmondanak minden szónak. Könnyek, amik lehullanak a sötétségben, hogy aztán kiszáradt szemekkel nézzek a hajnali fénybe. Rádöbbentettél, most már tényleg felesleges hinni a szavaknak. A szó elszáll, a tett megmarad. Rád nem lehet számítani. Álmokat zúztál szét, reményeket törtél szilánkokra.

De még ezekből a szilánkokból is felépíthetek egy új életet.

Van egy olyan korszak mindenki életében, amikor mélypontra süllyed és azt mondja nincs kedve már semmihez sem. Letargikus állapotba kerül, ahol legszívesebben egésznap aludna, ki sem kellne az ágyból. Monotonná és unalmassá válnak a napok és a végén már nem érdekli semmi sem. Beleestem én is ebbe az egészbe. A depresszióba.

Kezdtem érezni, hogy valami totálisan nem stimmel velem. Június óta nem igazán voltam ura önmagamnak és eljutottam már arra a pontra, hogy még az egyetemet is leszarom egy időre, mert a vizsgák se tudtak nagyon érdekelni. Sokat és sokáig aludtam abban az időszakban és valahányszor  a tanulni akartam agyam minden idegszála tiltakozott ellene. Olyan fokú ellenállás volt ez, amit nem tudtam magamból kiírtani. 

Mostanában ébredtem fel, hogy ez nem jó, és nem is természetes dolog, hogy így egyik pillanatról a másikra depressziós lettem. Mára tudom, hogy valószínüleg a szerelmi bánat és a rohamok megújulása generálta ezt a mélypontot. És persze az, hogy én egyáltalán nem így képzeltem el az első évemet az egyetemen.

A szerelmi bánat lökött le azt hiszem jobban a badlóra mint vártam. Hisz tényleg nem értettem és nem értem a mai napíg, hogy mivel érdemeltem ki azt a hideg közönyt, ami a találkozás utáni időszakban jött el. Na és persze az a nagy leszarom stílus, hogy semmilyen üzenet nem várt tőle sohasem. Mindig én kerestem. Röhej. És ha írtam is neki a válasza sem volt más, csak pár üres sor. Olyanok voltunk mint két idegen, akik között nem volt semmi sem. Pedig a rohadt életbe előzőleg nem így viselkedett! Igen, aszem belül még van némi elfolytott harag, amit kiengednék, de egyelőre nem teszem, mert mindenki szarul járna. 

Ha más nem, annyi előnyöm most van, hogy tudom, hogy orvosoljam legalább ezt a depressziót. Belekapaszkodok a nagyapámnak tett ígéretembe és abból nyerem vissza az erőmet. Elvégre ez volt mindig is ami felhúzott, ha a padlóra kerültem...

Gondoltam most, hogy itt van a nyár minden diáknak, most pozitív dolgokkal jövök, nem pedig kicsit borongós bejegyzésekkel. /De nyugi, abban is resz részetek muhaha/ Szóval most egy kicsit az egyetemet venném előtérbe, milyen az, mi az előnye és hátránya stb.

Én személy szerint az ELTE informatika karán tanulok programtervező informatikusnak. Idén voltam első éves, így most csak egy év tapasztalatát dobhatom ide fel a blogra, de ez alatt az egy év alatt megmondom az igazat többet tanultam mint a középiskolában öt év alatt.

Tudjátok megmondom az igazat, elsőként nem az ELTE-t pályáztam meg továbbtanulás szempontjából. Hirtelen döntés volt, még az érettségire jelentkezés után, amikor elindult az e-felvételi. Kezdetben a BGF-re akartam volna menni gazdasági informatika szakra, mert az valahogy közelebb állt hozzám, a közgazdaságtan miatt. /Közgáz suliba jártam/ De aztán barátnőm, aki odajárt közölte, hogy az informatikai oktatás pocsék, akkor gondoltam, hogy baszki ez nem lesz jó. Így elkezdtem körbenézni, hátha van máshol is informatika képzés. Volt még a Corvinus, a BME és az ELTE. Corvinussal szemezgettem, tekintve, hogy ha bazi jól teljesítek emelt törin, akkor talán van esélyem. BME kilőve tekintve, hogy oda fizika is kell na ahhoz én meg hülye vagyok mint a segg. A matekot még jobban értem. Marad hát az ELTE ami még tetszett is a tömény matek ellenére. Így terveket módosít, irány az ELTE! Nem sokon múlott, de felvettek. Így szeptemberben csatlakoztam az ELTE-sek táborához.

Az előzményeket tekintve, ahogy látjátok nem voltam tökéletesen felkészülve az itteni rendszerre. Nem rendelkeztem emelt matek tudással és a készségeim sem voltak olyan kifinomúltak mint egyes társaimé. Programozást se tanultam még soha a büdös életben, így enyhe /sőt nem is enyhen hanem nagy/ kisebbségi komplexussal vágtam neki az egyetemnek. De hülye fejemmel úgy gondoltam, á ugyan nem vészes a helyzet. Volt matektanárom, aki értette a dolgát, szóval még attól sem féltem. A programozás tetszett, szóval még úgy hittem, talán még egy ösztöndíjat is bezsebelhetek. Aha, hittem én. Aztán megmutatták nekem, hogy ez bizony kibaszottúl nem így van.

A tantárgyak nálunk általában előadásra és gyakorlatra oszlanak. Van ahol külön kell felvenni az előadást és a gyakorlatot, de van ahol csak a gyakorlatot kell felvenned. Vannak előadások /mint nálunk a diszkrét matematika/ amik katalógusosak és vannak amik nem. Első félévben így indít az ember: Programozási alapismeretek, számítógépes alapismeretek, líneáris algebra, diszkrét matematika, matematika alapozás. 

Az informatikai tantárgyak, főleg a programozás még nem vészes. Ebből a tárgyból minden óra elején van plusz-minus, ami az előadás anyagára kérdezz rá. Zh is van, egy félébben legalább kétszer plusz-minus a pót zh-k ha az egyik nem sikerül. Vannak olyan tárgyak, ahol csak egy zh-t engednek javítani, ilyen például a diszkrét matek. /Nem csoda, hogy ez az egyik szóró tantárgy/ és van olyan tantárgy, ahol engedett az UV is ha mindkét zh-t bukja az ember. Ilyen volt pl nálunk a lineáris algebra és az analízis 1. az első tanévben.

Azt kell, hogy mondjam, ha valaki ide jön, az ne azt várja, hogy extra könnyű képzés vár rá, a csekély magas ponthatár ellenére. Sokakat vesznek fel, de kevesen végzik el. A szórás első és második félévben van, főleg a matekos tárgyakból. Mai fejemmel azt tanácsolnám annak, aki idefelvételizik, hogy nyáron feküdjön rá a matekra, ismételje át az alapokta és nem árt az emelt matekra is rápislantania. Mert a középiskolai alaptudást el fogják várni és nem fogják böszném magyarázni pl lineáris algebránál, hogy mi az a vektor, irányvektor, vagy normavektor. Ha sikerült a felvételitek, gyúrjatok rá utána a matekra, mert az hasznos lesz, az első félévben.

Most egyelőre ennyi jutott eszembe. Ha kérdéseket lenne, nyugodtan tegyétek fel, hozzászólásban!

A szerelem olyan dolog, ami egyszerre lehet szép, de fájdalmas is. Nem mindegy, hogy melyik oldalán állunk ennek az érzelemnek. Álltam én már mindkét oldalán ennek az érzelemnek. Sajnos többnyire a fájdalmas részén.

Persze nem rendelkezek egetverő tapasztalattal párkapcsolatok terén. Eddigi életem során kétszer voltam kapcsolatban, egyszer 2012 nyarán és idén januárban. Ironikus módon mindkét kapcsolat mindössze két hónapot bírt ki. Az első egy nem átlagos emberrel voltam együtt, a másodiknál meg egy egyetemistával, akiről sajna hamar kiderült, hogy nem vagyunk egy hullámhosszon.Rövidek voltak ezek az időszakok mégis tanultam belőlük valamit, ami szerintem életreszólóan fog megvédeni az újabb ostoba döntésektől.

Szokták mondani, egy jó párkapcsolat alapja a megértés, a közös pontok és a kompromisszum. Ebből a háromból nálam valahogy mindig a kompromisszumos rész mondta be az unalmast. Mert néha a kompromisszum hajlamos átesni a másik oldalra, amikor már mi magunk adunk fel önmagunkból olyan dolgokat, amiket józan keretek között nem tetténk meg. Addig nincs baj, amíg a másik fél is hajlandó kisebb kompromisszumokat kötni a kedvünkért. De ha egy idő után már csak tőlünk várják el ezt, akkor ott baj van. Ha a másik annyit sem tesz már meg, hogy megkönnyítse a dolgunkat változás terén, ott a kapcsolat már halott. Mert egy ember nem fog életbentartani egy egészet. Én is jártam így. Én kezdtem már a végén feladni önmagamból valamit, amit nem kellett volna. Elveket dobtam hátra olyan emberért, aki meg sem érdemelte volna ezt. A legszomorúbb az egészben az, hogy másodjára is majdnem voltam olyan hülye, hogy eldobtam a saját elveimet. Holott... Kibaszottúl nem érdemelte volna meg.

Egyet szóval elmondhatok. Nincs olyan ember, aki ér annyit, hogy miatta teljes egészében feladjuk önmagunkat. Kompromisszumot lehet kötni, és kis dolgokban lehet változtatni. De ha a másik csak a markát nyújtja, de ő egy fikarcnyit se hajlandó változni vagy változtatni pár dolgon, akkor ott veszett fejsze nyele az egész.

Azt is észben kell tartani, hogy ha a másik már hideg és közönyössé válik felénk, ha nem keres minket egyáltalán és vulgárisan kifejezve szarik a fejünkre is, akkor azt a kapcsolatot sem érdemes folytatni. A lenti bejegyzésből látjátok én pont ebbe a csapdába estem bele. És tudom milyen szar reménykedni abban hátha az adott illető megváltozik, de ez felesleges. Főleg akkor ha az a bajban hagy magunkra és csak utólag jut eszébe megkérdezni, hogy vagy baszki?

Ha ezt olvasod: Hadd mondjak neked egy jó tanácsot: Ne bánj így az emberekkel ahogy velem tetted az elmúlt egy hónapban, mert magadra maradsz. Ékes bizonyítéka szerintem az, hogy nem jó úton jársz, hogy egy hetes távolléted során mindössze egy-két ember keresett és azokból is egy csak azért, mert akart tőled egy szívességet. Ha így folytatod magadra maradsz életed végéig.

Annyira más lett minden. És érzem, hogy nagyon megváltoztunk mindketten. Azóta a nap óta, mióta utoljára láttalak, valahogy minden másabb lett. Te is. Én is.

Valahogy meg sem lepődök rajta. Szinte várható volt, ahogy az én esetemben mindig. Nálam sosem sül el úgy pár dolog ahogy én szeretném. Bárhogy is szánom el magam bizonyos lépésekre az élet mindig közbeszól. Terel, arra az útra terel, ami számomra kijelöltek az égiek. Nem engedik, hogy letérjek róla. Védik a jövőmet. Megértem. És el is fogadom. De azt nem, hogy ismételten te fordítasz nekem hátat. Pedig.... Á mindegy is.

Hideg lettél és közönyös. Azt mondtad, az utolsó tettem nyomán bizonytalan lettél. Mégis miben? Az érzelmeimben? A tetteimben? Vagy a szándékaimat illetően? Poén, de most ugyanebbe a cipőbe estem én is. Csak képzeletben pislogok rád értetlenül és azt kérdezem magamtól: Hát belé meg mi ütött? És válasz nincs. Csak némaság.

Mikor kétségbeesetten hívtalak, a roham közepén, abban a reményben, hogy talán általad megnyugszom és megfékezem a betegségem ott is tévedtem. Nem hallottam tőled aggódást vagy törődést. Csupán hideg tényként kezelted azt, hogy egy roham ellen küzdök. Mindennapos dolog mint mondjuk a fejfájás. Utána hipp-hopp el is tűntél mint kámfor a szélben.  Csak utólag kaptál észbe, hogy hoppá, talán meg kéne kérdezni, hogy van ez a szerencsétlen! De tudod szerintem már túl késő. És ennek az egésznek már nincs semmi értelme.

Két külön világ két külön élet. Különböző nézőpont, különböző valóság. Rájöttem bennünk már tényleg nincs sok közös pont. Régen talán volt, de most már nincs. És tudom, hogy nem fogok tudni megváltozni. Engem az irodalom már nem tud úgy lenyűgőzni, mint téged. Nem vagyok már művészlélek nem vagyok se regényíró se versíró. Én reálos vagyok. Programozó, akit elkáprásztat a matematika olykor bonyolúlt de mégis egész egyszerű világa. Én már ide tartozom. Nem a te világodba. Nem hozzád.

Mondanám, hogy fáj, de valahogy mégsem. Csak letöröltem azokat a néma könnyeket és továbbmentem. Túl lépek ezen is ahogy minden máson eddig életem során. Elfogadom, hogy most már a múltam része vagy. Nem a jelené vagy a jövőjé, hanem a múlté. Emlék, mely egyszerre szép és fájó is.

Szétválunk hát ismét. Dehogy ismét. Sosem tartoztunk össze. Röpke álom volt csupán, mit elsodort az új élet viharos szele. Külőn úton jártunk és járunk most is.

Azt hiszem ez most már nem fáj.