Annyira más lett minden. És érzem, hogy nagyon megváltoztunk mindketten. Azóta a nap óta, mióta utoljára láttalak, valahogy minden másabb lett. Te is. Én is.

Valahogy meg sem lepődök rajta. Szinte várható volt, ahogy az én esetemben mindig. Nálam sosem sül el úgy pár dolog ahogy én szeretném. Bárhogy is szánom el magam bizonyos lépésekre az élet mindig közbeszól. Terel, arra az útra terel, ami számomra kijelöltek az égiek. Nem engedik, hogy letérjek róla. Védik a jövőmet. Megértem. És el is fogadom. De azt nem, hogy ismételten te fordítasz nekem hátat. Pedig.... Á mindegy is.

Hideg lettél és közönyös. Azt mondtad, az utolsó tettem nyomán bizonytalan lettél. Mégis miben? Az érzelmeimben? A tetteimben? Vagy a szándékaimat illetően? Poén, de most ugyanebbe a cipőbe estem én is. Csak képzeletben pislogok rád értetlenül és azt kérdezem magamtól: Hát belé meg mi ütött? És válasz nincs. Csak némaság.

Mikor kétségbeesetten hívtalak, a roham közepén, abban a reményben, hogy talán általad megnyugszom és megfékezem a betegségem ott is tévedtem. Nem hallottam tőled aggódást vagy törődést. Csupán hideg tényként kezelted azt, hogy egy roham ellen küzdök. Mindennapos dolog mint mondjuk a fejfájás. Utána hipp-hopp el is tűntél mint kámfor a szélben.  Csak utólag kaptál észbe, hogy hoppá, talán meg kéne kérdezni, hogy van ez a szerencsétlen! De tudod szerintem már túl késő. És ennek az egésznek már nincs semmi értelme.

Két külön világ két külön élet. Különböző nézőpont, különböző valóság. Rájöttem bennünk már tényleg nincs sok közös pont. Régen talán volt, de most már nincs. És tudom, hogy nem fogok tudni megváltozni. Engem az irodalom már nem tud úgy lenyűgőzni, mint téged. Nem vagyok már művészlélek nem vagyok se regényíró se versíró. Én reálos vagyok. Programozó, akit elkáprásztat a matematika olykor bonyolúlt de mégis egész egyszerű világa. Én már ide tartozom. Nem a te világodba. Nem hozzád.

Mondanám, hogy fáj, de valahogy mégsem. Csak letöröltem azokat a néma könnyeket és továbbmentem. Túl lépek ezen is ahogy minden máson eddig életem során. Elfogadom, hogy most már a múltam része vagy. Nem a jelené vagy a jövőjé, hanem a múlté. Emlék, mely egyszerre szép és fájó is.

Szétválunk hát ismét. Dehogy ismét. Sosem tartoztunk össze. Röpke álom volt csupán, mit elsodort az új élet viharos szele. Külőn úton jártunk és járunk most is.

Azt hiszem ez most már nem fáj.