|
Egy huszonéves egyetemista oldalán jársz, aki programtervező informatikusnak tanul Budapesten. Életem talán elsőre átlagos és semmitmondó de én mégis azt mondom, többet éltem meg mint az átlag ember. Én tudom milyen az, ha megaláznak, cserbenhagynak. Ismerem a lelkiterror fogalmát és tisztában vagyok az epilepszia egy fajtájával is. De tudom azt is mit a jelent a soha fel nem adom mondat. Tudom a módját annak, hogyan söpörjek minden félre az utamból ha az álmaimról és a reményeimről van szó. Tudom mit jelent küzdeni. És tudom mit jelent soha fel nem adni. Amíg van remény hinni kell a jóban és a változásban. Hinni abban, hogy egy nap megcsinálod, vagy kitörsz egy állapotból vagy akármi másról is legyen szó. Soha ne add fel a harcot. Mert az élet erről szól.
A felhő mögött, mely ránk veti árnyékát, ott a csillag, mely ránk veti fényét. A remény is mindig ott ragyog, bármi takarja is el éppen
| | |
|
Szabályok: Véleményedet kérlek kultúráltan fogalmazd meg, és javaslom, ha hosszabban fejtenéd ki mondanivalódat, használd nyugodtan a hozzászólás funkciót. A cserék Hopegirl néven hívjanak, ne kedves cserémnek mert azt nem szeretem. Káromkodás engedett, de ha engem vagy az oldalt illeted vulgáris kifejezéssel automatikus bannolás lesz rá a válasz ;)
| | |
|
Amiket mostanság olvasok:
Garth Nix: Sabriel
Sabriel, akit gyerekkorában küldtek Ancelstierre egyik bentlakásos iskolájába, nem sokat tud a zabolátlan mágiáról vagy a holtakról, akik a Régi Királyságban nem hajlandók halottak maradni. Utolsó tanévében azonban apjának, Abhorsennek nyoma vész, és Sabrielnek be kell lépnie a Régi Királyságba, hogy megkeresse. Hamarosan társául szegődik Mogget, a macska, akiben komisz lélek lakozik, és Harlekin, egy fiatal chartamágus. Ahogy egyre mélyebbre hatolnak a birodalomba, úgy növekszik a fenyegetés, amely a halál kapuin túlnyúlva már az élők világát veszélyezteti.
Sabrielnek szembe kell néznie végzetével egy olyan világban, ahol az élők és holtak közti határvonal néha nehezen látható – és időnként el is tűnik.
| | |
|
Cserét a chatban tudsz kérni. Bárkivel szívesen cserélek, a lényeg az, hogy az oldalad legyen dugig tartalommal a külső az nem érdekel :) Viszont ha két-három hónap után nem vagy aktív leveszlek a cserék közül!
    
A ccs alapját köszönöm a lindadesing-nek!
| | |
|
|
|
Magamra hagytál És valahogy mégsem fáj
Annyira más lett minden. És érzem, hogy nagyon megváltoztunk mindketten. Azóta a nap óta, mióta utoljára láttalak, valahogy minden másabb lett. Te is. Én is.
Valahogy meg sem lepődök rajta. Szinte várható volt, ahogy az én esetemben mindig. Nálam sosem sül el úgy pár dolog ahogy én szeretném. Bárhogy is szánom el magam bizonyos lépésekre az élet mindig közbeszól. Terel, arra az útra terel, ami számomra kijelöltek az égiek. Nem engedik, hogy letérjek róla. Védik a jövőmet. Megértem. És el is fogadom. De azt nem, hogy ismételten te fordítasz nekem hátat. Pedig.... Á mindegy is.
Hideg lettél és közönyös. Azt mondtad, az utolsó tettem nyomán bizonytalan lettél. Mégis miben? Az érzelmeimben? A tetteimben? Vagy a szándékaimat illetően? Poén, de most ugyanebbe a cipőbe estem én is. Csak képzeletben pislogok rád értetlenül és azt kérdezem magamtól: Hát belé meg mi ütött? És válasz nincs. Csak némaság.
Mikor kétségbeesetten hívtalak, a roham közepén, abban a reményben, hogy talán általad megnyugszom és megfékezem a betegségem ott is tévedtem. Nem hallottam tőled aggódást vagy törődést. Csupán hideg tényként kezelted azt, hogy egy roham ellen küzdök. Mindennapos dolog mint mondjuk a fejfájás. Utána hipp-hopp el is tűntél mint kámfor a szélben. Csak utólag kaptál észbe, hogy hoppá, talán meg kéne kérdezni, hogy van ez a szerencsétlen! De tudod szerintem már túl késő. És ennek az egésznek már nincs semmi értelme.
Két külön világ két külön élet. Különböző nézőpont, különböző valóság. Rájöttem bennünk már tényleg nincs sok közös pont. Régen talán volt, de most már nincs. És tudom, hogy nem fogok tudni megváltozni. Engem az irodalom már nem tud úgy lenyűgőzni, mint téged. Nem vagyok már művészlélek nem vagyok se regényíró se versíró. Én reálos vagyok. Programozó, akit elkáprásztat a matematika olykor bonyolúlt de mégis egész egyszerű világa. Én már ide tartozom. Nem a te világodba. Nem hozzád.
Mondanám, hogy fáj, de valahogy mégsem. Csak letöröltem azokat a néma könnyeket és továbbmentem. Túl lépek ezen is ahogy minden máson eddig életem során. Elfogadom, hogy most már a múltam része vagy. Nem a jelené vagy a jövőjé, hanem a múlté. Emlék, mely egyszerre szép és fájó is.
Szétválunk hát ismét. Dehogy ismét. Sosem tartoztunk össze. Röpke álom volt csupán, mit elsodort az új élet viharos szele. Külőn úton jártunk és járunk most is.
Azt hiszem ez most már nem fáj.
| | |
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó