Nah, meg is volt már az oldal első két összetetebb cikke. Ömleszthettem volna egybe is a kettőt, de szerintem az túl hosszú lett volna egy bejegyzés keretén belűl. Új külsőt is varázsoltam az oldalra, az első is tetszett, de ez valahogy modernebb szerintem. Illetve olvashatóság szempontjából szerintem jobb a szélesebb oldal és a tagoltabb kinézet. 

Nos... Arra gondoltam, itt az ideje, hogy beinduljon az oldal istenigazából. Ez egyenlő lesz azzal, hogy az elkövetkezendő hetekben több cikk is napvilágot fog látni. Az egyik ami hamarosan érkezni fog, az a betegségemről az epilepsziáról egy bővebb információs blog, utána szerintem az általános iskolai csúfolódásokról lesz egy kisebb lélegzetvétel, jön az egyetemről is egy bemutató szösszenet és... És még persze jönni fog, csak menet közben még kitalálom.

Ja. Amúgy ha van esetleg ötletetk, vagy van valami amire kimondottan kíváncsik vagytok nyugodtan kérdezzetek, vagy mondjatok véleményt hozzászólásban. :)

Nos ahogy ígértem hozom is a folytatást az első cikknek. A múltkoriban lényegében véve elmeséltem milyen is volt az a 8 év, hogyan viseltem el és a végén hogyan kerültünk ki belőle. De utóhatása maradt. Mint minden terrornak, ami éveken át tartott.

A fő utóhatás, amit észrevettem magamon az egy iszonyatos harag és undor. Valahányszor olyannal akadok össze, aki csak a legkisebb! mértékben is hasonlít arra az emberre, aki 8 évet vett el az életemből ne tudjátok meg milyen gyűlölet lobban fel bennem. Ilyenkor az illetőnek legszívesebben kitekerném a nyakát. Nehéz ezt elsőként megmagyarázni, egy példában talán szemléletesebb

Kb fél évvel ezelőtt a pechszériás szerelmi életemet akartam feldobni azáltal, hogy elkezdtem ismerkedni a neten. Vizsgaidőszak közepén jártam január közepén, és gondoltam ennyit megérdemlek az életben. /Az más kérdés, hogy ráfáztam rendesen/ Történet lényege annyi, hogy egy sráccal beszélgetni kezdtem skypon. Volt egy kis vita a találkozóból, mert én nem akartam rögtön, csak vizsgák után, ő meg persze már azonnal. 

- Tudod mit? - írta akkor bőszen - Gyere akkor csütörtökön délután ötre.

- Akkor vizsgázom reggel és utána pihenni szeretnék. Hétvégén ráérek.

- Ha reggel vizsgázol, akkor utána mit akarsz pihenni? Gyere el délután. Ha nem jössz, nem találkozom veled többet.

Első olvasatra ez egy szimpla vita arról, hogy két makacs ember hogy a picsába érvényesíthesse a másikon az akaratát. Ami akkor felbaszta a csőrömet az az utolsó mondata volt. Hanem jössz velem nem találkozom veled többet. Kisebb érzelmi zsarolás, avagy érezzem én szarul magam, hogy elszalasztottam egy olyan jó pasit, mint ő. Na, itt durrant el valami bennem. Az ilyesfajta zsarolásokat totál plánban nézhettem végig anyám és a párja közt. Amint szembesültem ezzel, olyan gyűlölet kapott el, hogy a pasit elküldtem a fenébe. Utána kb. fél órán keresztül morogtam, hogyha még egyszer ilyen emberrel hoz össze a sors, szabályszerűen agyonverem sőt, durvábbat is csinálok ha kell. Csak a zúgolódás után vettem észre, hogy jézus isten... Ez bizony nem én vagyok.

Persze nemcsak ebben a formában robbant néha az a bizonyos bomba. Egyszer anya mesélte, hogy a kolléganője hasonló problémával küzd, mint amivel mi is három évvel ezelőtt. Ott a pasi csúnyán kihasználta a nő szeretetét a gyereki iránt. Hasonlóképpen mint anyámnál, a férfi fogta a gyerekekt és eltávozott velük ismeretlen helyre és nem volt hajlandó elárulni hova vitte őket. Közös gyerekek voltak a válás még nem volt kimondva, így sokat nem lehetett ellenne tenni, hisz joga volt a saját gyerekeit bárhova vinni. A tény, hogy megint akadt egy sorstárs, akit ráadásul még a törvény sem véd. /Na mintha nagyon védett volna minket is. Egy rendőr ismerősünk azt mondta csak akkor intézkednek ha vér folyik. Addig más megoldás nincs/.  A tény, hogy megint van két ártatlan áldozat, akik ki vannak szolgáltatva egy rohadéknak újra felcsigázta bennem az indulatokat. Ott mondtam, hogy ha a gyerekeimmel akár az apja akár más ilyet merészel tenni a saját kezembe veszem az irányítást. És természetesen ezt nem jó értelemben mondtam.

Ebből a két esetből is látszik, hogy belül a felszín alatt izzó harag gerjed gyűlölettel párosulva. Két esetben jön elő: Ha olyannal találkozok, aki hasonlít rá vagy úgy viselkedik és ha egy sorstárssal találkozom. Előbbinél védekező reakcióként funkcionál a harag, hisz régen mikor ellene védekeztem, a dühömet és a gyűlöletet hívtam segítségül, hogy legyen bátorságom vele szembeszállni. Az utóbbinál pedig az igazságtalanság elleni düh játszik szerepet.

A másik fő érzelem az undor. Undor minden olyan ember iránt, aki részegen egy kötözködős rohadékká válik. A pia kesernyés illatától, ami a részegekből árad szinte a hányinger kerülget. Ennek sajnos nem csak azaz oka, hogy anyám párja részegen még jobban kikelt magából és zaklatott minket. Hanem nagyapám is, akinek szokásává vált a halála előtti évben, hogy részegen tántorgott haza a fusi munkájából. Halálát sajnos pont a pia okozta, májdaganatban halt meg. Két részeg ember, s mindkettő ott szúrt ahol fájt. Az egyik szavakkal bántott a másik meg úgy, hogy már nem figyelt magára és már nem akart élni. A részegség két oldala: Az erőszakos és a békés. Mindkettőt láttam. És mindkettőtől megundorodtam egy életre.

Ahogy látjátok, az ilyen terrorok után van utóhatás. Az azonban nem mindegy, hogy mik a következményei. Hallottam már olyanról, hogy hiába keveredett ki valaki ebből az állapotból utána visszaesett és az ördögi kőr kezdődött előröl. Volt, akinek annyira lerombolták az önbizalmát, hogy soha többé nem tudott hinni önmagában. Van olyan, aki vegetál, van olyan aki lerázta magáról és továbbment. És van, aki felállt és ment tovább hátra sem nézve.

Ha magamra nézek, azt mondanám kb 80%-ban vagyok gyógyult. Az önbizalmam egészséges, vannak céljaim és álmaim. Igyekszek nyílt lenni az emberekkel és nem elsőként rájuk támadni, ha esetleg tévesen veszem bizonyos jeleiket. Tudom azt is, hogy ez a harag nem természetes és nem is normális. Mégis úgy érzem nem lenne érdemes eldobni magamtól. Soha nem tudhatja az ember, mikor botlik egy ilyen emberbe. Jó példa a miénk: Anyám párjáról se egyik napról a másikra derült ki, hogy valójában ilyen, hisz két évig normális volt. Tudom, hogy ha esetleg én is ugyanabba a csapdába esek, mint anyám ez a harag lesz az, ami majd megvéd engem és a családomat.

De azért nem csak negatív oldala is van ennek az egésznek. Poén vagy sem, de félig még jól is jött, hogy kicsit megdögönyöztek ebben a pár évben. Mára már vagyok olyan szinten védett az emberek véleménye ellen, hogy leperegnek a különféle sértések. Pl ha most jönne egy észlény és elkezdene engem és az oldalamat szidni csak harsányan röhögnék a monitor előtt.  Ha valaki a hibáimat kezdené sorolni csak odavágnám, tökéletes ember nem létezik, nem tudtad? Gúny, csúfolódás mind semmis. Minden önbizalmat romboló szó már lepereg rólam.

Ha ebből az egészből tanulságot kéne levonnom, akkor az ez lenne: Soha ne bízz meg senkiben és soha senkiről se feltételezd elsőként a jót. Elsőre nem tudhatjuk, mi rejtőzik a felszín alatt. Nem tudod ki kicsoda valójában és mi rejtőzik a mosoly alatt. Paranoiásnak hangzik, de ez az igazság. Anyám párja is vigyorgott mindig és nem mutatott semmilyen jelet ennek az egésznek. De előbb utóbb az ilyen emberek megmutatják a valódi énjüket. Hisz a vérükben van az uralkodás.

A másik és legfontosabb tanulság: Sose add fel!. Hinni kell abban, hogy lesz jobb, vagy, hogy lesz olyan lehetőség, ami által minden jobb lesz. Mi hittünk benne. És a végén jobb lett az életünk.

A családon belüli erőszak nem hiszem, hogy ismeretlen fogalom számotokra. Külsős embernek elsőként az juthat eszébe, hogy van egy iszákos férfi aki bántalmazza a nőt vagy a gyereket esetleg mindkettőt. Eddig, akiket kérdeztem arról mi jut eszükbe a családon belüli erőszakról mindig a fizikai bántalmazást társították hozzá. Pedig létezik egy második változata is. Ezt úgy hívják lelki terror.

A lelki terror összetettebb dolog. Alattomos és bizonyos esetekben rosszabb mint maga  a fizikai erőszak. De azt biztos kijelenthetjük, hogy a fizikai és lelki terror párosulva a legrosszabb dolog a világon. Én ebből „szerencsére” csak a lelki terrort tapasztaltam. De abból is elég volt egy életre.

A lelki terror lényege, hogy az ember nem a fizikai erejével gyakorol uralmat a másikon, hanem szavakkal, érzelmi zsarolással, az önbizalom csökkentésével, a másik hibái folytonos ismétlésével, és elszigeteléssel éri el ezt. Azt gondolnánk, hogy a szavakkal való bántalmazás kivédhető. Pedig ha mindig minden nap megkapod azt, hogy értéktelen vagy, ha a szemedre vetik minden adandó alkalommal a hibáidat, botlásaidat és tévedéseidet az előbb utóbb befészkeli a tudatodba és kezdődik az amit a másik el akar érni: A teljes kiszolgáltatottság.

12 éves koromban ismertem meg a családon belüli erőszak ezen formájával. 10 éves koromban jött hozzánk egy férfi,  akinek szükségünk volt a pénzére, mert anyám akkortájt vált el a második férjétől és vesztette el egyszerre az állását is. A kezdeti időszakban nem volt ezzel az emberrel semmi probléma. Még ki is merem jelenteni, hogy jó ember és jó nevelőapa is lehetett volna ha nem lett volna iszonyatosan féltékeny, önző és uralkodásra hajlamos.

Kamasz éveimben kezdtem el ellene lázadozni, mikor próbált a maga módján „nevelni”. Csakhogy ez a nevelés szembement azzal, amit én eddig anyámtól és nagyapámtól tapasztaltam. Ez az ember sosem tudott megdicsérni vagy csak egy jó szóra is méltatni. A hibáimat tudta ismételni csak folyamatosan. Így kezdődött az első fázis: Romboljuk a gyerek önbizalmát.

Anyámnál a lelki terror az állandó féltékenységi rohamokban mutatkozott meg. Valahányszor édesanyám el akart menni a barátaival csak egy kicsit kimozdulni, óriási patáliát rendezett. Mikor jött anyám haza a munkából titokban sokszor megleste, hogy egyedül jön-e haza vagy velem. Sosem fogom elfelejteni, hogy mikor az Örsön mentünk haza, ez az ember az Árkád melletti lépcsőnél leste anyámat, hogy ugyan kivel és mikor jön. Az undor kapott el olyankor, mikor megláttam ezt.

A második fázis akkor kezdődött, mikor engem és anyát próbálta szétválasztani. A végén már rám is féltékeny lett és szinte követelte anyámtól, hogy ne foglalkozzon velem többet. Anyám mindig legtöbbször esténként ért haza, amikor már ő is otthon volt. Így nem sok esélyem volt arra, hogy anyámmal beszélgessek nyugodtan egy kicsit, mert ő már rögtön rátelepedett. Minden egyes este úgy nézett ki, hogy én a szobámban voltam míg ők a nappaliban tévéztek. Ez addíg nagyon nem is zavart, hisz nagyapám akkor még élt, tudtam kihez menni és kivel beszélgetni. A pokol valójában akkor kezdődött mikor 15 éves voltam és nagyapám meghalt.

Nagyapám egyfajta visszatartó erő volt bizonyos szinten. Komolyabban akkoriban még nem packázott velünk mikor még nagyapám élt. De mikor meghalt utána vérszemet kapott. Anyámmal nagyon nem tudott próbálkozni, hisz róla leperegtek minden önbizalom romboló hatás. Azt viszont nagyon is jól tudta, hogy mi anyám gyengepontja. Én voltam az, hisz tudta ha engem bánt azzal anyámat is bántja. Nagyon jól tudta, hogy szükség van a pénzére és hogy nem tudjuk kirakni. Így a fő áldozat én lettem.

Az elkövetkezendő három évben mindennaposak lettek az orkán erejű balhék itthon. Kezdetben sérülékeny és gyenge voltam a sorozatos bántások ellen. Anyám estig dolgozott ő nem tudott megvédeni. Életem részévé a mindennapok hangjaivá váltak bizonyos szavak: Semmirekellő vagy! Nem viszed semmire! Szart se érsz az életben! Meg sem érdemled, hogy szeresennek!

Nem sokat ért az, hogy szóltam mindig anyának, hogy bánt. Egy-két napig abbahagyta utána indult a folytatás. Rövidesen rájöttem, semmire sem megyek azzal, ha anyának szólok. Meg kellett tanulnom megvédeni magamat.

Tudni kell, hogy az aki lelkiterrort alkalmaz annak mindig van valamilyen kisebbségi komplexusa. Az ilyen emberek valójában rettenetesen önbizalomhiányosak és bizonytalanok önmagukban. Azáltal, hogy máson uralkod(ná)nak a saját fontosággukat akarják bizonyítani. Hisz akin uralkodnak az csak tőlük függ. Mikor rájöttem erre indult a visszavágás. Volt bennem elég erő és bátorság ehhez. Emellé még párosult is egy nagy adag gyűlőlet, ami revánsot követelt.

A taktika egyszerű volt: Éreztetni kellett vele, hogy nem számít egyetlen egy szava sem. Valahányszor belekezdett egy hosszabb lélekölő litániába kiröhögtem. Ha azt közölte velem semmire sem viszem visszavágtam. Miért te talán többre vitted? Se lakásod se kocsid se semmid. Ha anyám nem lenne te az utcán döglenél éhen. Ha a hibáimat sorolta előjött a gúnyos énem: Hoogyne. Igazad van. De kb annyira érdekel a véleményed mint a szar a fűben. Semennyire.

Nehéz bevallani de a végén már élveztem ezeket az összezördüléseket. Jobban ki tudtam hozni a sodrából egy gúnyos vigyorral, harsogó megvető nevetéssel és a lekezelő modorommal mintha ordibáltam volna. Kaján elégtétel volt, mikor láttam, hogy dühöng mint egy ötéves akitől elvették a kedvenc játékát. Fizikálisan persze ő volt még mindig az erősebb. De lélekben én emelkedtem felül.

Persze nem mondhatom hogy ezeket a lépéseket könnyű lett volna kivitelezni. Kezdetben remegtem a félelemtől, mikor visszatámadtam. De idővel rájöttem, hogy nincs igaza. Emlékeztettem magam arra, hogy nagyapám és anyám feltétel nélkül szerettek. Hogy bent az iskolában elismerik a képességeimet. Hogy két barátnőm szemében erős ember vagyok és ennek az embernek nincs hatalma felettem. Minél jobban súlykoltam ezeket magamban: Hogy értékes vagyok, hogy szerethető ember vagyok, hogy nem vagyok buta és igenis sok mindenre vagyok képes. Annál jobban erősebb lettem minden bántással szemben.

18 éves koromban, mikor már minden lepergett rólam és anyámról, akkor próbált volna a fizikai erőszakhoz nyúlni. Ennek csak egyszer volt megnyílvánulása, mikor a konyhába nekilökött a rongytartónak. Utána már nem volt alkalma gyakorolni a fizikai terrort. Ugyanis akkoriban már végső stádiumu tüdőrákos volt. 2012 nyarán meg is halt a korházban. Senki sem foglalkozott vele a családjából. A saját gyerekei se látogatták meg őt soha. Ironikus, hogy utolsó napjaiban csak az anyám foglalkozott már vele, akit több éven át terrorban tartott. Más nem. Utolsó napjaiban kiszenvedett. 2012 július 3.-án este 10 órakor meg is halt. Akkoriban nem csak az  ő élete ért véget, hanem 8 év pokol, amibe minket száműzött.

Utóhatása persze maradt. De erről és a tanúságról majd a következő részben szeretnék írni.

Azt hiszem nem én vagyok az egyetlen, aki feltette már ezt az óminúzos kérdést: Ki vagyok én? Egyszerű kérdés és mégis eszméletlen bonyolult rá válaszolni. És nem csak azért, mert néha nem ismerjük önmagunkat teljesen. Hanem azért is, mert félünk szembenézni önmagunkal.

Átlagban véve persze az ember többnyire tisztában van  önmagával. Tudjuk mire vagyunk nagyjából képesek, mi a gyengénk, mit szeretünk és mit nem. De a személyiségünket teljesen nem. A felszínén tapogatózunk, mert mélyebbre soha nem merünk nézni, mert félünk mit találunk ott. Olyan ez mint mikor reggel a tükörbe nézel. Csak futólag pislantasz bele miközben végzed a rutint, aztán mész is tovább. Nem állsz meg, hogy jobban szemügyre vedd az arcodat. Így van ez önmagunkkal is.

A ki vagyok én kérdés persze mindig ott lebeg valahol a levegőben arra várva, hogy végre leakasszuk és válaszoljunk rá. Mikor válaszút elé kerül az ember, vagy mikor nem tudja merre tovább, akkor villog előtte a kérdés. És hogy tudja-e rá a választ? Nem mindig. Ha tőlem kérdezné meg valaki ki vagyok én teljes egészében maximum csak fél választ tudnék rá adni. 

Egyetlen egy olyan embert ismerek a környezetemben, aki viszont teljes mértékben tudja ki is valójában. Ő pedig nem más mint édesanyám. Még régen mesélte nekem, hogy volt egy nap mikor számadást végzett önmagával szemben. Elmondása alapján megvizsgálta teljes mértékben tettei miértjét, az érzéseit, a gondolatait. Mindent amit valaha tett vagy gondolt. Szembenézett önmagával lénye fényes és sötét oldalával is.

- Olyan ez, mikor egy ismeretlen földrészre lépsz. Minden idegen számodra, minden furcsa. Mikor önmagaddal nézel szembe egy teljesen más én tárul eléd.

Mióta szembenézett önmagával teljes mértékben kiismerte magát. Ha neki tennék fel nyíltan ezt a kérdést: Ki vagy te? Ő tudná már rá a választ. Elmondása alapján ismeri minden gyengeségét és erősségét, olyan érzelmek okát, amik akaratlanul előtörnek benne és tetteinek mozgatórugóját. Nem bizonytalan többé.

Egyszer megpróbáltam én is. Leültem a kényelmes fotelomba becsuktam a szemem és megpróbáltam beleásni magam a lelkembe. Nos megmondom az igazat egyáltalán nem könnyű. Mert amit ott találtam nem csak szép volt hanem csúnya is. Számtalan olyan dolgot tettem, ami nem volt helyes, de igyekeztem őket elnyomni magamban. Féltem velük szembenézni. Féltem önmagamat igazán látni.

Ahogy látjátok nem könnyű kérdés. És sokan nem tudják rá a választ. Nagyon sokan nem.

Ti hogy érzitek? Ti tudjátok, kik vagytok valójában? Ha feltennék nektek a kérdést tudnátok teljes egészében válaszolni rá?

A nevem Meghan Chase.

Azt hittem, vége. Vége a tündérekkel töltött időnek, annak, hogy lehetetlen döntéseket kell hoznom, fel kell áldoznom a szeretteimet. Azonban most vihar közeleg – egy seregnyi vastündér, akik minden tiltakozásom ellenére visszarángatnak magukkal. Eltépnek a kitaszított hercegtől, aki megesküdött, hogy mellettem marad, és egy olyan háború mélyére hajítanak, amelyet aligha élhet túl bárki is.
Nem egészen huszonnégy óra múlva betöltöm a tizenhetet.
Valójában nem töltöm be a tizenhetet. Túl hosszú időt töltöttem Sohaföldön – ott az ember nem öregszik, vagy csak olyan lassan, hogy az szóra sem érdemes. Vagyis, miközben a való világban egy teljes év telt el, én legfeljebb néhány nappal lettem idősebb.

Ideje volt már, hogy elolvassam ezt a kötetet is, elvégre legalább két évet kellett várni rá. Megmondom az igazat én nem nagyon akartam először elolvasni tekintettel a második rész elszúrása miatt. Nem lett volna még egy nyáltengerhez kedvem. De adtam neki egy esélyt. Nem bántam meg.

Ugyanis ez a könyv végre nagyszerű lett.

Najó talán túlzás azt mondani, hogy nagyszerű, de lényegesen jobb mint a második. Nem tudom mi ütött az írónőbe mikor ezt a könyvet írta, de megtáltosodott tény és való. Ebben a részben végre látjuk azt a bizonyos karakterfejlődést, ami szerintem minden jó regény alapja. A nyafogó Meganből egy harcos amazon /izé inkább tündér/ lett, aki még a saját pasiját is letromfolja, hogy álljon már félre az útból. A jégfiúról pedig kiderül, hogy érzelmesebb mint amilyennek elsőkén megismertük. /Jégvarász: A szerelem megolvasztja a dermett sziveket!/ Így ő is már szimpatikusabb egyén volt a szememben. És persze a jó öreg Puck! Örültem neki, hogy nem írták ki a történetből és visszatért, hogy csépelje kicsit a két szerelmespárt. Elvette a romantikus giccs ízét.

– Igazad van – vontam ki magamat a karjából. – Menjünk! Puck, tudom, hogy ébren vagy. Indulunk. 
– Ó, hála az égnek! – horkantott Puck, azzal felpattant. – Már attól féltem, hogy egész délelőtt hallanom kell, amit gügyörésztek. Máris rossz a gyomrom egy kissé, kérlek, ne rontsatok még rajta

Puck szóval örök kedvenc marad. 

A másik favorit természetesen Kacor. Nélküle nem is lett volna az igazi ez a sorozat. Az első résztől kedvenc lett és hiányoltam volna, ha nem írják bele. Tündéri kegyetlensége ellenére tudott néha olyan édes lenni, mint egy macska.

"– Ne tartsd magad ilyen sokra! – fintorodott el Kacor, de azért felugrott az ölembe, és ott gömbölyödött össze. Meleg volt és nehéz, szürke bundája lágy és puha. Megvakargattam a füle tövét, mire hangos dorombolásba fogott."

Cselekmény szempontjából felülmúlta az elvárásaimat. Jól váltogatták egymást a békés és izgalmas jelenetek. Tekintve, hogy több volt a harci jelenet, mint a tömény romantika Ash és Megan között, úgy hiszem tényleg jól csinálta meg az írónő ezt a részt. Volt benne fordulhat hisz a fene se gondolta volna, hogy pont az lesz a Vaskirály vagyis a tronbitorló aki. És persze a végén Megan tette, amivel elérte végre az elismerésemet. A karakterfejlődés jelensége egyébként teljesen rá jellemző. Néha voltak persze még nyafogásai, de összeségében véve végre tényleg úgy viselkedett ahogy azt Oberon lányától elvárja az ember. Határozott kiállás, erős akarat és végre az eszét is használta amiről azt hittem nincs neki. Ha nem is lett fő kedvenc, de megkedveltem a végén őt is.

– Elegem van a menekülésből – feleltem. Rowan ép szeme összeszűkült. – És azt sem várom meg, hogy hátba döfj. Azt akarom, hogy vigyél el egy üzenetet a trónbitorlónak.

A végére meg azt mondhatom méltó lezárása lenne a sorozatnak. Elvileg ez is lenne a vége, hisz maga a Vastündérek sorozat egy trilógiának indult csak még bepakoltak a végére egy negyediket Vaslovag címmel. Csak az már Ash szemszögéből mutatna mindent. Hát... Én maradok abban, hogy számomra itt véget ért a történet. Tökéletes befejezés.