Régi emlékek közt kutakodva jutott eszembe egyszer ahogy nagyapám egy technikát emlegetett, amivel a problémákat lehet "megnyírbálni". Ő csak úgy jellemezete mint a "doboz elv"

Mindig röhögnöm kell, mikor eszembe jutnak elsőként ilyen marhaságnak tűnő dolgok. Most is arra gondoltam, hogy teljesen hülyeség ez a dolog. Elvégre a doboz elv nem szól másról, mint hogy a problémáidat egy képzeletbeli dobozba dobálod, felrakod egy elképzelt polcra és ott is tartod. Akkor érdemes ezt használni, ha már annyi bajod gondod van, hogy így "rendszerezheted" és átláthatóbbá válik az egész. Vagy ha fontos esemény vagy megmérettetés előtt állsz, akkor csak arra kell koncentrálnod az egyéb bajok meg a dobozban várnak, hogy majd előkapdosd őket és foglalkozz velük.

A mostani helyzetemben jöttem rá, ez a doboz elv nem is rossz. Sajnos a szerelmi pechszériám igencsak próbált beleszólni a mindennapjaimba. Ha a nappalaim biztonságban is voltak, az éjszakák már korántsem. És az éjjeli álmatlanság higgyétek el nem csak kellemetlen, de veszélyes is, főleg rám nézve. Szóval úgy döntöttem elő veszem hát nagyapám elvét és kipróbálom.
Ennek fényében fogtam az egész szerelmi hóbelebancot bevágtam abba a képzeletbeli dobozba és feldobtam egy polcra. Tekintve, hogy megoldást még nem találtam rá, ráérek még vele foglalkozni. Vizsgák után majd újra előveszem. 

Azt persze nem mondhatom, hogy könnyű ezt a módszert használni. Az ember azért csak nyúlkálna azért a dobozért csak tenne valamit a probléma megoldása érdekében, de addíg míg nem talál megoldást csak örlődés a vége. Főleg ilyen érzelmes dologban mint a szerelem. Valahányszor a gondolataim a konvergencia szükséges és elégséges feltételeiről a dobozhoz vándoroltak volna mindig elképzeltem, ahogy jó hangosan kattan a zár a dobozon. Ilyenkor mindig magamhoz tértem egy picit. Bár tény és való, sokszor kellett ezt csinálnom.

Nos srácok szurkoljatok, hogy sikerüljön ez a módszer. Én lennék a legboldogabb, ha beválna.

14 éves koromban volt egy olyan pillanat, ami később meghatározta minden döntésemet. Máig a lelkembe ivódott és pont emiatt a pillanat miatt ragaszkodott foggal-körömmel az egyetemhez. És mindig.... Mindig valahányszor azt akartam mondani: Elég! Belém markolt ez a pillanat és könyörgött: Ne engedd el!

2009 júniusában volt. Pont azon a napon amikor megkaptam a 8 általános bizonyítványomat. Megmondom az igazat akkor teljesítettem a legrosszabul. Pont az utolsó évben, mikor már tétje volt annak hova kerülök. Ironikus volt az egész. A négyes-ötös tanuló egyből hármas-négyes lesz. Tipikus kamaszkori lázadás a javából. De nem is erről akartam beszélni.
Azon a napon mutattam meg nagyapámnak pocsék teljesítményem ékes bizonyítékát. Ő csak a kezébe vette bizonyítványt és tőle szokatlan szomorúsággal bámulta a sárgás lapokat. Aztán becsukta és visszaadta nekem.

- Attól nem tartasz, hogy ezek is beszámítanak a felvételidbe? - Kérdezte akkor komolyan.

- Dehogy is! - válaszoltam lazán. - A felvételi értesítőt megkaptam ez már nem számít.

- Ugye nem fogsz ilyen eredményeket produkálni a középiskolában?

- Persze hogy nem!

Komoly volt akkor nagyon. Nagyapám mindig is egy vidám ember volt, olyan típus aki mindent félválró vett. Ne majréz a problémán. Ez volt a szava járása. Amikor én pánikoltam valami baj miatt ő csak röhögött rajta. Elképesztően lazán vett mindent. De megértem. Néha tényleg felesleges majrézni.

- Egy valamit ígérj meg nekem. Ha én már nem leszek, akkor is tanulj rendesen. Menj egyetemre és csináld meg a diplomát. Ne az legyen a jövőd mint nekem vagy anyádnak.

Nem értettem honnan jött ez hirtelen. Eddig sosem izgult a tanulmányaim miatt. Akkor nem is értettem. De mára már sejtem azért kérhetett meg erre, mert tudta el fog menni. És rá mindig is jobban hallgattam mint bárki másra.

- Rendben. Megígérem, hogy diplomát szerzek és biztos lesz a jövőm.

Senki se tudja elhinni, mekkora ereje van annak, ha van egy cél az ember életében. Főleg ha az úgy beleivódik a lelkébe, hogy utána nem ereszti el sohasem. Egy cél, amit az ember szentnek és sérthetetlennek tart, óriási erőt tud nyújtani a nehéz időszakban. Mikor anyám párja lelkiterrorban tartott minket, én ebbe a célba kapaszkodtam. Hogy bármi áron egyetemre megyek és diplomát szerzek. Hogy nem adom fel az álmaimat és megvalósítom az ígéretet, amit nagyapám a halála előtt kért tőlem. És valahányszor rezgett itthon a léc, minden tervemet úgy alakítottam, hogy abban fel sem merült az egyetem elhagyása. Mindegy milyen áron de ezt el akarom érni. Hogy egy nap, a sírja elé léphessek és megmutassam, betartottam az ígéretem és hogy a jövőm nem reménytelen többé.

Szóval te aki ezt olvasod: Legyél most bármilyen nehéz időszakban, legyen bármilyen elkeserítő a helyzet: Kapaszkodj egy célba, egy olyan célba ami nem egy napig vagy egy évig, hanem legalább egy évtizedig tart. Legyen egy kapaszkodód ami akkor is fényt áraszt, mikor minden a homályba bórul.

Nos kedves idetévedt látogatók! Indítom is a blogot egy bemutatkozással, hogy ha valaki ide téved tudja is miről van szó.
A nevem Hopegirl. Igen, találó nicknevet tudtam kitalálni magamnak tudom zseniális. De úgy hiszem ez valamelyest jellemzi a fő személyiségemet és azt az elvet, amit itt ezen a blogon keresztül szeretnék majd bemutatni. Hogy hogyan? Nos cikkek és vélemények formájában, ez persze az életemből merített kisebb-nagyobb történésekkel.

Kérdezheted, hogy ezt most úgy minek találtam ki. Nos magam sem tudom. Talán azért, mert annyi mindenkin látom manapság, hogy feladja, elmenekül meghátrál és így tovább. Hogy sokan egyedül vannak a világban. Én csupán szeretném megmutatni, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal. Hogy tudom mit él át, aki lelkiterrorban szenved, akit az osztálytársai piszkálnak, aki bizonytalan önmagában, aki nem tudja mit akar vagy csak szimplán feladna mindent amiért idáig küzdött. Meg szeretném mutatni, hogy lehet változni. De úgy is fogalmazhatnék maradandót szeretnék alkotni. Valami olyasmit, ami ha nem is változtatja meg a világot, de segít más embereknek. Megszeretném nektek mutatni milyen az a bizonyos fel nem adom elv. Meg szeretném mutatni, és be akarom nektek mutatni azokat az embereket, akiktől én ezt tanultam. 

Egyébként don't panick, azért nem leszek mindig ilyen halálos komoly. Elő fog ám jönni a fájdalmas szarkasztikus humorom, amitől vagy falnak mentek, vagy jót röhögtök rajta. /Bár eddig inkább mindenki fejjel ment a falnak/ És mivel imádok olvasni feltétlen meg akarom majd veletek osztani az aktuális olvasmányról egy ajánlót. És ez persze áll a filmekre is. Ó és a mindennapjaimről is lesz majd egy-két szó. /Főleg élménybeszámolók a csúnya vizsgákról. Brr.../

Szóval dobpergés kiséretében meg is nyitom a never-lose-hope gp-t! Függönyt fel!