A családon belüli erőszak nem hiszem, hogy ismeretlen fogalom számotokra. Külsős embernek elsőként az juthat eszébe, hogy van egy iszákos férfi aki bántalmazza a nőt vagy a gyereket esetleg mindkettőt. Eddig, akiket kérdeztem arról mi jut eszükbe a családon belüli erőszakról mindig a fizikai bántalmazást társították hozzá. Pedig létezik egy második változata is. Ezt úgy hívják lelki terror.

A lelki terror összetettebb dolog. Alattomos és bizonyos esetekben rosszabb mint maga  a fizikai erőszak. De azt biztos kijelenthetjük, hogy a fizikai és lelki terror párosulva a legrosszabb dolog a világon. Én ebből „szerencsére” csak a lelki terrort tapasztaltam. De abból is elég volt egy életre.

A lelki terror lényege, hogy az ember nem a fizikai erejével gyakorol uralmat a másikon, hanem szavakkal, érzelmi zsarolással, az önbizalom csökkentésével, a másik hibái folytonos ismétlésével, és elszigeteléssel éri el ezt. Azt gondolnánk, hogy a szavakkal való bántalmazás kivédhető. Pedig ha mindig minden nap megkapod azt, hogy értéktelen vagy, ha a szemedre vetik minden adandó alkalommal a hibáidat, botlásaidat és tévedéseidet az előbb utóbb befészkeli a tudatodba és kezdődik az amit a másik el akar érni: A teljes kiszolgáltatottság.

12 éves koromban ismertem meg a családon belüli erőszak ezen formájával. 10 éves koromban jött hozzánk egy férfi,  akinek szükségünk volt a pénzére, mert anyám akkortájt vált el a második férjétől és vesztette el egyszerre az állását is. A kezdeti időszakban nem volt ezzel az emberrel semmi probléma. Még ki is merem jelenteni, hogy jó ember és jó nevelőapa is lehetett volna ha nem lett volna iszonyatosan féltékeny, önző és uralkodásra hajlamos.

Kamasz éveimben kezdtem el ellene lázadozni, mikor próbált a maga módján „nevelni”. Csakhogy ez a nevelés szembement azzal, amit én eddig anyámtól és nagyapámtól tapasztaltam. Ez az ember sosem tudott megdicsérni vagy csak egy jó szóra is méltatni. A hibáimat tudta ismételni csak folyamatosan. Így kezdődött az első fázis: Romboljuk a gyerek önbizalmát.

Anyámnál a lelki terror az állandó féltékenységi rohamokban mutatkozott meg. Valahányszor édesanyám el akart menni a barátaival csak egy kicsit kimozdulni, óriási patáliát rendezett. Mikor jött anyám haza a munkából titokban sokszor megleste, hogy egyedül jön-e haza vagy velem. Sosem fogom elfelejteni, hogy mikor az Örsön mentünk haza, ez az ember az Árkád melletti lépcsőnél leste anyámat, hogy ugyan kivel és mikor jön. Az undor kapott el olyankor, mikor megláttam ezt.

A második fázis akkor kezdődött, mikor engem és anyát próbálta szétválasztani. A végén már rám is féltékeny lett és szinte követelte anyámtól, hogy ne foglalkozzon velem többet. Anyám mindig legtöbbször esténként ért haza, amikor már ő is otthon volt. Így nem sok esélyem volt arra, hogy anyámmal beszélgessek nyugodtan egy kicsit, mert ő már rögtön rátelepedett. Minden egyes este úgy nézett ki, hogy én a szobámban voltam míg ők a nappaliban tévéztek. Ez addíg nagyon nem is zavart, hisz nagyapám akkor még élt, tudtam kihez menni és kivel beszélgetni. A pokol valójában akkor kezdődött mikor 15 éves voltam és nagyapám meghalt.

Nagyapám egyfajta visszatartó erő volt bizonyos szinten. Komolyabban akkoriban még nem packázott velünk mikor még nagyapám élt. De mikor meghalt utána vérszemet kapott. Anyámmal nagyon nem tudott próbálkozni, hisz róla leperegtek minden önbizalom romboló hatás. Azt viszont nagyon is jól tudta, hogy mi anyám gyengepontja. Én voltam az, hisz tudta ha engem bánt azzal anyámat is bántja. Nagyon jól tudta, hogy szükség van a pénzére és hogy nem tudjuk kirakni. Így a fő áldozat én lettem.

Az elkövetkezendő három évben mindennaposak lettek az orkán erejű balhék itthon. Kezdetben sérülékeny és gyenge voltam a sorozatos bántások ellen. Anyám estig dolgozott ő nem tudott megvédeni. Életem részévé a mindennapok hangjaivá váltak bizonyos szavak: Semmirekellő vagy! Nem viszed semmire! Szart se érsz az életben! Meg sem érdemled, hogy szeresennek!

Nem sokat ért az, hogy szóltam mindig anyának, hogy bánt. Egy-két napig abbahagyta utána indult a folytatás. Rövidesen rájöttem, semmire sem megyek azzal, ha anyának szólok. Meg kellett tanulnom megvédeni magamat.

Tudni kell, hogy az aki lelkiterrort alkalmaz annak mindig van valamilyen kisebbségi komplexusa. Az ilyen emberek valójában rettenetesen önbizalomhiányosak és bizonytalanok önmagukban. Azáltal, hogy máson uralkod(ná)nak a saját fontosággukat akarják bizonyítani. Hisz akin uralkodnak az csak tőlük függ. Mikor rájöttem erre indult a visszavágás. Volt bennem elég erő és bátorság ehhez. Emellé még párosult is egy nagy adag gyűlőlet, ami revánsot követelt.

A taktika egyszerű volt: Éreztetni kellett vele, hogy nem számít egyetlen egy szava sem. Valahányszor belekezdett egy hosszabb lélekölő litániába kiröhögtem. Ha azt közölte velem semmire sem viszem visszavágtam. Miért te talán többre vitted? Se lakásod se kocsid se semmid. Ha anyám nem lenne te az utcán döglenél éhen. Ha a hibáimat sorolta előjött a gúnyos énem: Hoogyne. Igazad van. De kb annyira érdekel a véleményed mint a szar a fűben. Semennyire.

Nehéz bevallani de a végén már élveztem ezeket az összezördüléseket. Jobban ki tudtam hozni a sodrából egy gúnyos vigyorral, harsogó megvető nevetéssel és a lekezelő modorommal mintha ordibáltam volna. Kaján elégtétel volt, mikor láttam, hogy dühöng mint egy ötéves akitől elvették a kedvenc játékát. Fizikálisan persze ő volt még mindig az erősebb. De lélekben én emelkedtem felül.

Persze nem mondhatom hogy ezeket a lépéseket könnyű lett volna kivitelezni. Kezdetben remegtem a félelemtől, mikor visszatámadtam. De idővel rájöttem, hogy nincs igaza. Emlékeztettem magam arra, hogy nagyapám és anyám feltétel nélkül szerettek. Hogy bent az iskolában elismerik a képességeimet. Hogy két barátnőm szemében erős ember vagyok és ennek az embernek nincs hatalma felettem. Minél jobban súlykoltam ezeket magamban: Hogy értékes vagyok, hogy szerethető ember vagyok, hogy nem vagyok buta és igenis sok mindenre vagyok képes. Annál jobban erősebb lettem minden bántással szemben.

18 éves koromban, mikor már minden lepergett rólam és anyámról, akkor próbált volna a fizikai erőszakhoz nyúlni. Ennek csak egyszer volt megnyílvánulása, mikor a konyhába nekilökött a rongytartónak. Utána már nem volt alkalma gyakorolni a fizikai terrort. Ugyanis akkoriban már végső stádiumu tüdőrákos volt. 2012 nyarán meg is halt a korházban. Senki sem foglalkozott vele a családjából. A saját gyerekei se látogatták meg őt soha. Ironikus, hogy utolsó napjaiban csak az anyám foglalkozott már vele, akit több éven át terrorban tartott. Más nem. Utolsó napjaiban kiszenvedett. 2012 július 3.-án este 10 órakor meg is halt. Akkoriban nem csak az  ő élete ért véget, hanem 8 év pokol, amibe minket száműzött.

Utóhatása persze maradt. De erről és a tanúságról majd a következő részben szeretnék írni.