14 éves koromban volt egy olyan pillanat, ami később meghatározta minden döntésemet. Máig a lelkembe ivódott és pont emiatt a pillanat miatt ragaszkodott foggal-körömmel az egyetemhez. És mindig.... Mindig valahányszor azt akartam mondani: Elég! Belém markolt ez a pillanat és könyörgött: Ne engedd el!
2009 júniusában volt. Pont azon a napon amikor megkaptam a 8 általános bizonyítványomat. Megmondom az igazat akkor teljesítettem a legrosszabul. Pont az utolsó évben, mikor már tétje volt annak hova kerülök. Ironikus volt az egész. A négyes-ötös tanuló egyből hármas-négyes lesz. Tipikus kamaszkori lázadás a javából. De nem is erről akartam beszélni.
Azon a napon mutattam meg nagyapámnak pocsék teljesítményem ékes bizonyítékát. Ő csak a kezébe vette bizonyítványt és tőle szokatlan szomorúsággal bámulta a sárgás lapokat. Aztán becsukta és visszaadta nekem.
- Attól nem tartasz, hogy ezek is beszámítanak a felvételidbe? - Kérdezte akkor komolyan.
- Dehogy is! - válaszoltam lazán. - A felvételi értesítőt megkaptam ez már nem számít.
- Ugye nem fogsz ilyen eredményeket produkálni a középiskolában?
- Persze hogy nem!
Komoly volt akkor nagyon. Nagyapám mindig is egy vidám ember volt, olyan típus aki mindent félválró vett. Ne majréz a problémán. Ez volt a szava járása. Amikor én pánikoltam valami baj miatt ő csak röhögött rajta. Elképesztően lazán vett mindent. De megértem. Néha tényleg felesleges majrézni.
- Egy valamit ígérj meg nekem. Ha én már nem leszek, akkor is tanulj rendesen. Menj egyetemre és csináld meg a diplomát. Ne az legyen a jövőd mint nekem vagy anyádnak.
Nem értettem honnan jött ez hirtelen. Eddig sosem izgult a tanulmányaim miatt. Akkor nem is értettem. De mára már sejtem azért kérhetett meg erre, mert tudta el fog menni. És rá mindig is jobban hallgattam mint bárki másra.
- Rendben. Megígérem, hogy diplomát szerzek és biztos lesz a jövőm.
Senki se tudja elhinni, mekkora ereje van annak, ha van egy cél az ember életében. Főleg ha az úgy beleivódik a lelkébe, hogy utána nem ereszti el sohasem. Egy cél, amit az ember szentnek és sérthetetlennek tart, óriási erőt tud nyújtani a nehéz időszakban. Mikor anyám párja lelkiterrorban tartott minket, én ebbe a célba kapaszkodtam. Hogy bármi áron egyetemre megyek és diplomát szerzek. Hogy nem adom fel az álmaimat és megvalósítom az ígéretet, amit nagyapám a halála előtt kért tőlem. És valahányszor rezgett itthon a léc, minden tervemet úgy alakítottam, hogy abban fel sem merült az egyetem elhagyása. Mindegy milyen áron de ezt el akarom érni. Hogy egy nap, a sírja elé léphessek és megmutassam, betartottam az ígéretem és hogy a jövőm nem reménytelen többé.
Szóval te aki ezt olvasod: Legyél most bármilyen nehéz időszakban, legyen bármilyen elkeserítő a helyzet: Kapaszkodj egy célba, egy olyan célba ami nem egy napig vagy egy évig, hanem legalább egy évtizedig tart. Legyen egy kapaszkodód ami akkor is fényt áraszt, mikor minden a homályba bórul.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Szia!
Irtam már a chatedbe, de ide is szerettem volna. Elolvastam szinte majdnem minden eddigi bejegyzésed a blogodon és nagyon megfogott. Ugyan is nálam is most valami ilyesmi a helyzet, csak annyival kapcsolatban,hogy én iskola szempontból vagyok kicsit elbizonytalanodva. Szó szerint inkább nem tudom, hogy mit szeretnék az életemmel kezdeni, nem tudom "ki vagyok". Az általános iskola nekem is rossz volt, 5. osztályos koromban bezárták az iskolám, felkerültem egy "nagyobb" iskolába ahol nem szerettek, mert másabb voltam, mint Ők. Nekem a középiskolás éveim szépek voltak viszont, ezért imádkoztam.
Ne haragudj, kicsit hosszúra sikeredett a kommentem. :D Szóval szeretem olvasni a blogod, én rendszeres látogatód leszek. :)
Szia!
Elsőként is köszi, hogy írtál, örülök, hogy megfogott a blog :) Egyébként igen, teljesen át tudom érezni ezt a helyzetet. Én középiskolában se voltam teljesen biztos abban, hogy milyen szakirányra akarok menni. Azt tudtam, hogy érettségi után tovább akarok tanulni, de hogy hova és merre. Na az költői kérdés volt. 12.-ben még a BGF-el szemeztem a gazdasági informatika szakot pécéztem ki mondván barátnőm oda jár. Azt mondta jó így hát oda készültem. Aztán elejtett egy megjegyzést, hogy az oktatás mégsem olyan színvonalas informatika szempontból.Akkor sztornó az egész kipécéztem a Corvinust. Oda viszont kiderült nincs elég pontom így megint keringtem mint gólyafos a levegőben. Mondhatni az utolsó pillanatban villant be az ELTE proginfós képzése, ami megtetszett a tömény matek ellenére is. Lekopogom fel is vettek bár foghíjasan volt meg a pont hozzá :D Szóval igen, egyáltalán nem könnyű megtalálni mit is akarunk az életben.
Általánosban én végig egy iskolában maradtam de borzadály volt. Csúfolás és piszkálódás tárgya voltam mindig is. A 7. és 8. volt a legrosszabb, amikor tömény gyülölettel viseltettek irányomban. Pedig nem csináltam ellenük semmit és mégis. De mindegy. A középiskola már nekem is jobb lett szerencsére.
Upsz bocs, ez hosszú lett. De egyébként nem baj a hosszú komment, és szeretek ilyeneket olvasni és bőszen válaszolganti rá. (Ez is milyen hosszú lett XD) Örülök neki, hogy rendszeresen olvasol :)