A nevem Meghan Chase.

Azt hittem, vége. Vége a tündérekkel töltött időnek, annak, hogy lehetetlen döntéseket kell hoznom, fel kell áldoznom a szeretteimet. Azonban most vihar közeleg – egy seregnyi vastündér, akik minden tiltakozásom ellenére visszarángatnak magukkal. Eltépnek a kitaszított hercegtől, aki megesküdött, hogy mellettem marad, és egy olyan háború mélyére hajítanak, amelyet aligha élhet túl bárki is.
Nem egészen huszonnégy óra múlva betöltöm a tizenhetet.
Valójában nem töltöm be a tizenhetet. Túl hosszú időt töltöttem Sohaföldön – ott az ember nem öregszik, vagy csak olyan lassan, hogy az szóra sem érdemes. Vagyis, miközben a való világban egy teljes év telt el, én legfeljebb néhány nappal lettem idősebb.

Ideje volt már, hogy elolvassam ezt a kötetet is, elvégre legalább két évet kellett várni rá. Megmondom az igazat én nem nagyon akartam először elolvasni tekintettel a második rész elszúrása miatt. Nem lett volna még egy nyáltengerhez kedvem. De adtam neki egy esélyt. Nem bántam meg.

Ugyanis ez a könyv végre nagyszerű lett.

Najó talán túlzás azt mondani, hogy nagyszerű, de lényegesen jobb mint a második. Nem tudom mi ütött az írónőbe mikor ezt a könyvet írta, de megtáltosodott tény és való. Ebben a részben végre látjuk azt a bizonyos karakterfejlődést, ami szerintem minden jó regény alapja. A nyafogó Meganből egy harcos amazon /izé inkább tündér/ lett, aki még a saját pasiját is letromfolja, hogy álljon már félre az útból. A jégfiúról pedig kiderül, hogy érzelmesebb mint amilyennek elsőkén megismertük. /Jégvarász: A szerelem megolvasztja a dermett sziveket!/ Így ő is már szimpatikusabb egyén volt a szememben. És persze a jó öreg Puck! Örültem neki, hogy nem írták ki a történetből és visszatért, hogy csépelje kicsit a két szerelmespárt. Elvette a romantikus giccs ízét.

– Igazad van – vontam ki magamat a karjából. – Menjünk! Puck, tudom, hogy ébren vagy. Indulunk. 
– Ó, hála az égnek! – horkantott Puck, azzal felpattant. – Már attól féltem, hogy egész délelőtt hallanom kell, amit gügyörésztek. Máris rossz a gyomrom egy kissé, kérlek, ne rontsatok még rajta

Puck szóval örök kedvenc marad. 

A másik favorit természetesen Kacor. Nélküle nem is lett volna az igazi ez a sorozat. Az első résztől kedvenc lett és hiányoltam volna, ha nem írják bele. Tündéri kegyetlensége ellenére tudott néha olyan édes lenni, mint egy macska.

"– Ne tartsd magad ilyen sokra! – fintorodott el Kacor, de azért felugrott az ölembe, és ott gömbölyödött össze. Meleg volt és nehéz, szürke bundája lágy és puha. Megvakargattam a füle tövét, mire hangos dorombolásba fogott."

Cselekmény szempontjából felülmúlta az elvárásaimat. Jól váltogatták egymást a békés és izgalmas jelenetek. Tekintve, hogy több volt a harci jelenet, mint a tömény romantika Ash és Megan között, úgy hiszem tényleg jól csinálta meg az írónő ezt a részt. Volt benne fordulhat hisz a fene se gondolta volna, hogy pont az lesz a Vaskirály vagyis a tronbitorló aki. És persze a végén Megan tette, amivel elérte végre az elismerésemet. A karakterfejlődés jelensége egyébként teljesen rá jellemző. Néha voltak persze még nyafogásai, de összeségében véve végre tényleg úgy viselkedett ahogy azt Oberon lányától elvárja az ember. Határozott kiállás, erős akarat és végre az eszét is használta amiről azt hittem nincs neki. Ha nem is lett fő kedvenc, de megkedveltem a végén őt is.

– Elegem van a menekülésből – feleltem. Rowan ép szeme összeszűkült. – És azt sem várom meg, hogy hátba döfj. Azt akarom, hogy vigyél el egy üzenetet a trónbitorlónak.

A végére meg azt mondhatom méltó lezárása lenne a sorozatnak. Elvileg ez is lenne a vége, hisz maga a Vastündérek sorozat egy trilógiának indult csak még bepakoltak a végére egy negyediket Vaslovag címmel. Csak az már Ash szemszögéből mutatna mindent. Hát... Én maradok abban, hogy számomra itt véget ért a történet. Tökéletes befejezés.